g.p.

Hello, Kitty!

HTML

McLaden & Tali Wars (Képi cenzúra és humor a szeptember 11.-i terrortámadások után)

2010.02.09. 20:37 | g.p. |

Az itt következő esszé a 2001. szeptember 11.-i amerikai eseményeket követő beszédet veszi górcső alá, azt, hogy az USA milyen módon közelített az addig lehetetlennek vélt terrortámadásokhoz. Vagyis azt, hogy a megtámadott ország milyen finom manipulációs technikákkal igyekezett palástolni saját felelősségét, mit kívánt elhallgatni és mennyit engedett meg az önkritikus megnyilvánulásokból. Nyilvánvaló ugyanis, hogy minden, ami kényszeredetten kerüli a megszólalást, kerül bizonyos tényeket, eseményeket és interpretációs módokat, ott adva lehet a bűntudat lehetősége, s éppen az agyonhallgatás világíthat rá arra, amit elhallgat vagy éppen politikai – gazdasági nyomásra hallgatásra kényszerít. Ugyanakkor az is evidens, hogy a cenzúrát huzamosabb időn keresztül képtelenség fenntartani, az, amely eddig csöndre ítéltetett, nem menekülhet a felszínre kerüléstől, s az ilyenkor megjelenő beszéd pontosan azokra az elhallgatott dolgokra figyelmeztet, amely eddig a mélyben bujkált. Noha a terrorista akció első pillanatától kezdve megfigyelhető a befolyásolás, a cenzúrázás, ám a döbbenet csöndje hosszú hetekig, hónapokig nem engedte meg Amerikának, hogy saját visszásságaival szembenézzen. A tragédiával való fokozatos szembesülés, és ha nem is megbékélés, de annak elfogadása felszabadította az addig e visszásságokra kevésbé érzékeny szemet, s a kritika hangja – ahogyan az a történelemben általában lenni szokott- a karikatúrákban, a viccekben, tehát a humor élces, mindamellett bíráló terepén belül öltött testet.

 

I.

 

 

1. A titok ontológiája és episztemológiája

 

         A titok fogalma az ontológiai és episztemológiai kérdésfelvetések kitüntetett helye, hiszen a lét és nem-lét, a van és nincs problémáit hatványozottan veti fel. A titok hallgatásra van kényszerítve, és úgy tűnik, mintha nem is létezne, vagyis a titok helyén a semmi lenne. Ezzel szemben azonban pontosan a hallgatás által ráoktrojált csönd elfedi a vant, azt, hogy a semmi helyén valójában van valami. Ezért beszél Jean Baudrillard A szimulákrum elsőbbsége c. írásában arról, hogy a titok valójában szimuláció, tettetés és színlelés, hiszen úgy tűnik, mintha semmi sem létezne ott, ahol márpedig valami van. A titok fogalmát tehát ez a kettős szituáció, a létezés és a nem-létezés problémájának egymásra épülése határozza meg, az a köztes lét, átmeneti állapot, amely értelmét adja. A titok határhelyzete, az eldönthetetlenség elbizonytalanító kételye azonban a valóságban kevésbé jelenik meg, hiszen a titok kimondása vagy elhallgatása egyik vagy másik irányba tolja el ontológiai státuszát. A titkot ezen ellentmondásos oppozíciójában aligha lehetséges megtapasztalni, hiszen ha megjelenik a nyelvben, ha a csönd helyére a beszéd lép, akkor egyértelműen a létezés, a van területére billen, ha viszont továbbra sem esik szó arról, ami el van hallgatva, akkor a nem-lét irányába tolódik el. Mégis mi az, ami megkülönbözteti a csöndtől és a beszédtől? Mi az, ami miatt nem pusztán csöndet vagy nyelvet kiáltunk, hanem titkot? Ha ugyanis a titok fenomenológiailag az egyik vagy a másik léthelyzethez kapcsolódna, nem lennénk képesek elkülöníteni az ontológiai két ellentétpárjától. A titok azonban valamilyen módon mégis csak köztes lét, több mint a csönd, és kevesebb, mint a nyílt kimondás. Mind a két oppozíció totalizálása érvénytelenné tenné a működését, a titok varázsa és egyúttal zavaró attitűdje éppen abban áll, hogy tudjuk, hogy valami van, de nem tudjuk, hogy mi az. S itt lép be a titok ontológiai küszöbhelyzetét bonyolító episztemológiai probléma: honnan tudjuk, hogy van ott valami, ha nem tudjuk, hogy mi az, miről beszélünk, vagy miről kellene beszélnünk? Ebben a feszült viszonyban az ismeretelméleti inkompetencia ontológiai érvekkel ruházódik fel. A lételmélet, úgymond, rásegít a tudás korlátozottságára, hiszen arról tudósít, hogy valami létezik, tehát van, az azonban továbbra is homályban marad, mi az ami létezik. A titok annyit elárul magáról, hogy a van helyén csak látszólagosságában és hallgatásában nincs semmi, arról azonban nem tudósít, mit takar el. Így az episztemológiai korlátozottságot csak az ontológiai bizonyosság zsetonja tarthatja az ismeret felszínén, az elsődleges tudás után (a van, a létezés ismerete után) a másodlagos kérdésfelvetés már a dologra magára irányulhat (vagyis arra, mi az ami el van titkolva).

         A titok természetéhez hozzátartozik, hogy pontosan azt a területet érinti a hallgatás, ahol a beszédnek kellene lennie. Ahol tartósan, és már-már szemet szúróan a hallgatás csöndje lakozik, ott valószínűleg az a dolog rejtőzik, amiről beszélni kellene, ami ebben a szituációban feltűnően mellőzve van, agyon van hallgatva. Az előzetes tudás alapján tehát elindítható a titok nyílttá tevésének nyomozási folyamata, a titok teljes beszéddé alakulhat át, feltéve, ha a jeleket, illetve éppen a jelhiányból eredő jeleket hermeneutikai szempontból a körkörösség elve alapján interpretáljuk. Ha ugyanis sorozatosan a dolognak ugyanazon a (hűlt) helyén találjuk meg az elhallgatást, akkor gyanúnk magabiztossá kerekedhet, mit is kell keresnünk. Egyszóval a titok magatartásához szervesen hozzátartozó elhallgatásból gyakran lehet arra következtetni, mi az, ami az eltitkolót a titok vágyához elvezeti, és ez az elhallgatás a rejtettség menedékéből nyilvánvalóvá teheti a felelősségérzetet, a lelkiismeret-furdalást, vagy a bűntudatot.

 

2. Kép-ernyő

 

         A terroristák Amerika elleni csapását a legtöbb ember számára a televízió közvetítette, ez alól csupán Manhattan lakói jelenthettek kivételt, tehát még New York népességének a többsége számára sem volt élőben megtapasztalható a támadás. Ezt is azonban korlátozottan kell érteni, hiszen mihelyt kiürítették a tágan értelmezett World Trade Center környékét, akkor már a manhattani lakosság is csak valamilyen közvetítő médiumon keresztül értesülhetett az események további fordulatairól. A médium pedig, mint afféle nyelv szükségképpen torzít, és a technikai adottságaiból származó manipulációs lehetőségeket fel is erősíthették. Vilém Flusser szerint a huszadik századra és kiváltképpen a huszadik században az évszázadokig meghatározó szöveguralmat átvette, vagy újra visszavette a kép uralma. Ez a médium a televízió. Amerika kultúrájába (vagy kultúrálatlanságába) pedig mélyen beleivódott a televízió hatalma, az amerikai életforma nélkülözhetetlen részévé vált. Minden médium alapvetően ferdít, vagyis az adott közvetítő eszköz nyelvében a közvetíteni kívánt dolog és a közvetített nem csúszik egymásba. Ez a viszony, amely az ábrázolni kívánt hír, vagy esemény (mint a tévé) és a (mozgó)kép között fennáll, megfelel a nyelvi rendszer alapvető működését meghatározó jelölő és jelölt relációjának.

A televízió technikai apparátusának egyik trópusa a közvetítőt a képernyő szóval jelöli, ami már önmagában is beszédes és gyanút kelthet a torzítás jelenlétével kapcsolatban. Az ernyő, amely felfogja az esővizet és megvédi az embert a ráömlő cseppektől, ebben az értelemben szűrőt, rasztert jelent, ami hasonlatos a televízió képernyőjének működéséhez. A kamera és a televízió-készülék már technikai adottságai következtében is szűr, elfed, felerősít és elhalványít (például a kamera blendéjének beállítása következtében), hiszen kimetsz egy keretet az események tudósításából, csak az azon belül megjelenő eseményekről tudósít, az abba bele nem férőt pedig homályban hagyja. Ugyanez a helyzet a szöveges alapú médiumok esetében is, hiszen a jelölő és a jelölt következtében folyamatos a disszemináció, mivel például az ’asztal’ szó nem konkrét megnevezése az asztalnak, hanem a megnevező a nyelvi lehetőségek közül válogat: így általános szónak kell megneveznie a konkrét dolgot (ám a név már csak helyettesíti a dolgot). Ugyanakkor a médium természetéből fakadó torzításokat a tudatos manipuláció fel is erősítheti. Ez az, amit az irodalomra vonatkozó diskurzusok a retorika elnevezéssel illetnek, mely egyrészt utalhat a meggyőzés manipulációira, másrészt pedig a trópusok hatalmára, tehát arra a nyelvi tulajdonságra, hogy az ún. „ékes beszéd” eltorzíthatja a szemet, vakságot okozhat, és az ember bedőlhet a látszatnak.

Ez a befolyásolási eljárás a televízió mozgóképes médiumában sem ismeretlen, és nem is idegen: gondoljunk például arra, amikor Rákosi Mátyást alsó kameraállásából veszi az operatőr, miáltal az alacsony termetű vezér a valóságosabbnál sokkal magasabbnak látszik, ami észrevétlenül hatalmi nagyságát hivatott hirdetni; vagy ennek a fordítottja az ellenkező hatást képes kiváltani.  Így mind a két említett példa esetén (szöveges és mozgóképes médiumok) is a közvetítő technikák már nem pusztán eszközök, illetve nem is eszközök, amelyek a látványt a maguk valóságában visszaadhatnák: az átvivő médium szükségképpeni torzítását a technikával való visszaélések még meg is fejelhetik. Ezek után pedig a televíziós hírek nem csatornaként funkcionálnak többé, épp ellenkezőleg maguk is a történelem alakítóivá válnak.

 

3. A valóság képe – a kép valósága

 

         Ez a megfordítottság és összemosás arra utal, hogy a valóságot egyre inkább a képek, vagyis a médiumok kezdik jelenteni, s inkább válik reálissá a televízió, mint a közvetlen tapasztalat. Beszédes példa az, amikor a Dallas c. szappanoperában Bobbyt azért hívják vissza a sorozatba, mert a nézők igénylik, sőt, többen öngyilkosságot követtek el, amikor lekerült a képernyőről. A nézők valóságnak hiszik a fantázia, a film világát, s még az sem zavarja őket, hogy egy eléggé bugyuta megoldást választottak a forgatókönyvírók, hogy a halott emberből mégis élőt varázsoljanak. Érdekes módon azonban, a televíziónézésben a nyolvanas években még kevéssé kondícionált magyar szem is elhitte, hogy a Rabszolgasors Isa Urája valójában is kegyetlen fizikai és lelki bántalmak áldozata, így hamarvást pénzt kezdtek gyűjteni a rabszolga felszabadítására. Ezek után pedig már nem lepődünk meg azon sem, ha Esmeralda szemműtétjére a sajnálkozó magyar néző szintén felajánl bizonyos összeget. Jól allegorizálja a nézőknek ezt a megtévesztését és azok passzivitását az 1993-as Falling Down (Összeomlás) c. film, amelyben Michael Douglas a gyorsétteremben azt mondja az eladónak, amikor az sokkal kisebb darab kaját ad neki, hogy márpedig ő olyat kért, mint ami az étterem  falán lévő plakáton szerepelt. Ahogy a reklám, úgy a film és hírműsorok is képesek elhitetni a valótlant, hogy valami önmagánál sokkal jelentősebb, vagy épp ellenkezőleg, súlytalanabb.

Ami a hírműsorokban nem kerül képernyőre, az nincs is, ami viszont a híréhség következtében hírré válik, az egyből mint valós probléma jelenik meg – és így gyakran a hírek konstruálnak problémákat, anélkül, hogy azok a valóságban ténylegesen problémát jelentenének. Így lassan odáig fajul a helyzet, hogy a tapasztalat által nem ismerhetők meg a hétköznapok, csakis a televíziók által, amely valóság azonban szimulált, olyan amilyen nem is létezik. Az amerikaiak 99,5%-a rendelkezik televízió-készülékkel, és többségük naponta használja is, így olyannyira életük részévé vált, hogy nem is tudnak szabadulni tőle, afféle droggá válik. Ennek az a következménye, hogy a képek fokozatosan a valóságot kezdik jelenteni, s ami a ténylegesen történik, az már nem is érdekes. A passzív szem pedig előbb – utóbb érzéketlenné válik a hírtelevíziók manipulációs áradatával szemben, védtelen áldozat lesz, ennél fogva képtelenekké válnak felismerni a befolyásolást és a direkt szándékot. A hírtelevíziók ezenközben folyamatosan azt a képet hintik el magukról, hogy éppen a hírek „közvetítése” miatt objektív tájékoztatást adnak.

         Amerika a szeptember 11.-i eseményeket élőben láthatta, ugyanakkor a CNN, NBC stb. kezdettől fogva tudatosan cenzúrázta a híreket, így az esemény fontos részleteit nem ismerhette meg. Ezzel azt sugallták, hogy amit nem láthatnak, az nincs is. Az ikertornyok monumentális épületeiben több ezer ember halt meg, égett el elevenen, vagy ugrált ki az ablakon, ugyanakkor ezt leradírozták a képernyőről. Nem lehetett látni halottakat, vagy az ablakokon kiugráló embereket. Miért? A hivatalos magyarázat szerint nem kívánták sokkolni a nézőket, valójában azonban más rejtőzhet a háttérben: Amerika büszkeségét nem lehetett még jobban megtépázni azzal, hogy idegenek a saját területükön gyilkolnak meg több ezer egyszerű állampolgárt, a hadsereg pedig tehetetlen velük szemben. Azt kellett elhitetni, hogy ez egy kultúrák, ideológiák közötti konfliktus, amely Amerika egészét érinti, ahol az emberéleteknél fontosabb az állami szintű probléma. A képek szépen elhallgatták, hogy amerikai állampolgár is meghalhat. Jóllehet persze folyamatosan közölték, hogy ennyi és ennyi áldozat várható, ám a szóbeli közlés mindig gyengébb, ha nincs szinkronban a képpel, másrészt pedig a képek megmutatása – amelyeken emberek inkább választják az öngyilkosságot, mint az elégést – már önmagukban is lényegesen hatásosabbak. Nem szabadott megmutatni, hogy az álmok földjén is lehetnek öngyilkosok emberek, pláne úgy, hogy percekkel ezelőtt még eszük ágában sem volt valami hasonlót cselekedni. Nem szabadott megmutatni, hogy ezek ez emberek kiszolgáltatottak, és nincs más választások. Amerika egyik legnagyobb vonzereje ugyanis éppen az, hogy itt – elméletben - az embereknek mindig van másik választási lehetőségük, és a lemondás és öngyilkosság helyett itt mindenkire a remény és az újrakezdés vár. A terrortámadás alaposan megtépázta ezt a mítoszt, amit az USA önmagáról szorgosan építgetett, s mivel a mítoszokkal nehéz leszámolni, ezeket a képsorokat mellőzni kellett. Jól érzékelhető, milyen ideológia működött ennek a hátterében, hogy a nyilvánvaló erkölcsi katasztrófa ellenére továbbra is fenntartsák a látszatot Amerika mítoszáról, amiben a birodalom csillapíthatatlan hatalmi vágya érhető tetten, amelyben még egy pillanatig sem szabad gyengének mutatnia magát.

         A probléma elhallgatása az említett mítosz mellett egy másikat is alaposan megtépázott. A képek politikai okokból történő cenzúrázása következtében egycsapásra összedőlhetett volna (de nem dőlt!) az a nagy amerikai álom, hogy a kontinensméretű államban, mint holmi gigantikus Hyde Park-i szegletben, bárki azt mond, amit akar. A demokrácia egyik kritérium lenne elméletben ugyanis a szólás szabadsága, de milyen ország az, amely tudatosan nyomást gyakorol saját televíziós csatornáira, hogy ne sugározhasson képeket a halottakról. Mindeközben Amerika továbbra is igyekszik fenntartani a látszatot, hogy a demokratikus mintára épülő kormányzatok példaképe, ahol az utcaseprőből is lehet világsztár.

         Mivel azonban ez az önkrtitika igencsak halvány hangerővel szólalt meg, és a mitikus és történelmi párhuzamok (Bábel, katasztófafilmek) hangját elnyomták, ez az Amerika magasztosságáról szóló legenda nem dőlt meg, bár a gondos radír után csak ott maradt mégis a maszat.

         Ehelyett a nézők akciófilmeken nevelkedett tekintetét rögtön kielégítették azok a jelenetek, amelyben továbbra is az USA hatalma és nagysága figyelhető meg. George Bush elnököt egészen profin felkészítették arra, hogyan kell a World Trade Center romjain hatásos beszédet mondania. Ez is a hollywoodi filmek patternjeiből is kliséiből építkezett: vegyünk fel hétköznapi ruhát, hogy mutassuk a princepset (első polgárt) magunkhoz hasonlóvá, így nyerjük el a képernyő túloldalán ülő közönség rokonszenvét; karoljuk át a poros öltözetű és csapzott hajú tűzoltót, vagyis mutassuk azt, hogy egy átlag amerikai mindent megtesz egy másik átlag amerikaiért – de ezen közben kendőzzük el, hogy a tűzoltók mi után kutakodnak (túlélők, ami alig van); hitessük el, hogy Amerika elnökét érdekli állampolgárai sorsa (bár a védelem nem tudta megvédeni őket), hiszen már másnap kimegy a pusztított területre; és végül formázzuk meg az ujjunkkal a győzelmet jelképező Victoria-jelet (habár nincs épeszű ember, aki ezt győzelemnek aposztrofálná), hiszen az USA talpon van, visszavág, és erősebb lesz, mint valaha. Vagyis e tökéletesen felépített szónoklatnak kell erőt öntenie az emberek lelkébe, miközben ugyanazon retorikai szólamok vannak puffogtatva, amelyek részben előidézték az ilyen brutális reakciót.

         A politika és a médiapszichológia régóta kedvelt fogása, hogy ha baj van és veszélyben az identitásunk, büszkeségünk és elkerülhetetlennek látjuk az önkritikát, akkor térítsük el a beszéd repülőgépét, hogy az máshol landolhasson. Egy nagy és fontos hírt úgy lehet agyonütni, vagy legalább is erejét csökkenteni, ha hirtelen behozunk a diskurzusba egy másik témát. Így a terrortámadás hírét is csökkentette valamelyest a tűzoltók eposzszerű heroizálása, ami valamilyen szinten helyénvaló is, csakhogy itt a köszönetnyilvánítás helyett inkább az elfedés, a palástolás szándéka rejtőzik. Miközben a híradások dugig tele vannak azzal, hogy számos tűzoltó élete feláldozása árán is mentette más emberek életét, hogy az ikertornyok alacsonyabb emeleteiből lerohanó emberek a fölfelé kapaszkodó tűzoltókat megtapsolják, hogy már szinte napok múlva gyermekrajz-kiállítást rendeznek a nyílt utcán a tűzoltók hőstetteit dicsőítendő – azonban eközben valójában az ő haláluk és erőfeszítéseik csupán kapóra jöttek a politikának és a titkolózásban csatlós hírtelevízióknak, csak felhasználták azokat.  A dolog fals jellege nyomban napfényre kerül, amikor a „köszönetnyilvánítás” bizonyítékaként az amerikai kormány jelentős késéssel hajlandó csak kifizetni a tűzoltóknak mint közalkalmazottaknak járó túlóra-díjat. Erről természetesen a hírműsorok - a politika jól megfontolt érdekeik alapján – alulinformálják a nézőket, vagyis elhitetik, hogy ami van, az nincs, és csak akkor történik a kifizetések ügyében valami változás, miután a tűzoltók tüntetést kezdeményeznek elmaradt bérüket kérve, akkor tehát amikor a kormányszintű vezetés félni kezd az esetlegesen kipattanó botránytól.

         Ha Amerika rá is ébred valamelyest önnön felelősségére, arra például, hogy a Világkereskedelmi Központ épületei a fogyasztói és kapitalista piacgazdaság őrületes pénzhajhászását is jelképezték a terroristák szemében, ismételten csak politikai nyomás hatására pár napig szüneteltették a CNN-en a reklámokat. Ezzel megint csak elfedni igyekeztek saját bűntudatokat, és a külvilág felé (elsősorban amerikai nézők) azt kell mutatni: lám, mi még ezt is megtehetjük, és ebből láthatjátok, nekünk nem is a pénz az első, a mi értékrendünk csúcsán az ember áll. Miután pedig sikerül elhinteni e nyilvánvaló hazugság magját, melynek szára a propaganda jól működő gépezetének köszönhetően gyorsan burjánzik szét, azután lassacskán visszacsempészik a reklámokat a tévéképernyőre, és minden marad a régiben.

         És minden további zavaró tényezőt kiiktatnak, és épp ez a titkolózás áruló jel, mi az, amitől Amerika fél. Hetekig tilos leadni a rádiókban, televíziókban a New York, New York c. örökzöld dalt, a lépfene postai leveleken való terjedése után betiltják a jóval a támadások előtt sztárzenekarrá előlépett Anthraxot, a gyanús és ebben a légkörben provokatívnak ható filmplakátokat begyűjtik, lekaparják a hirdetőoszlopokról vagy bemázolják, a terroristáknak egyik ötletet adó Flight Simulator-okat bevonják, már napok múlva alaposan letörlik a játék-szofterekről a World Trade Centerre utaló utolsó nyomot is. E cenzúra után még mindig Amerika maradt a megtestesült Szabadság földje?

 

 

II.

 

 

1.     A vicc politikája

        

A humor nem feltétlenül öncélú vicc, erejét legtöbbször abból nyeri, hogy más jelentősége is akad.  Amint a karikatúra, vagy a paródia és a travesztia beszédmódja is általában több annál, mint amit látszólag magában foglal. A tussal vagy grafikával készített karikatúrák is általában felnagyítják egyes emberek, vagy tárgyak jelentőségét, például egy nagyorrú embernek még nagyobb orrt rajzolnak. Másrészt olyan kontextust is szőhetnek köré, amely ugyan hazug és fiktív, ám az abból nyert interpretációs energia mégis találónak és szerencsésnek nevezhető. A képi megjelenítés mellett a verbális kommunikáció is eltúlozza, így természetesen torzítja azt a dolgot, amelyre a humor irányul. Ez a torzítás azonban sokkal inkább a kiemelés eszközéül szolgál, így egy nagyon agresszív értelmezési irányt ad meg, hogyan nézzük a képet, vagy hallgassuk / olvassuk a szöveget. Ugyanakkor itt ez az agresszív interpretáció, amellett hogy leszűkíti az olvasás autonóm mozgáslehetőségeit, e diktatórikus érdekhajhászás ellenére mégsem jelent negatívumot. A kiemelés funkciója tehát torzítása ellenére inkább megállít, és a feltűnés tudatos politikája okán szükségképpen értelmezésre késztet. A paródia és a karikatúra tehát egyik erején éppen a felnagyításból nyeri. Ugyanakkor meghagy egy üres helyet, amelyet a befogadónak kell kitöltenie, így egyúttal elgondolkodtatásra is késztet.

A vicc efféle megközelítésének azonban van egy másik, elengedhetetlenül a dolog természetéhez tartozó aspektusa. Egy karikatúra képtelen úgy hatni, ha nem ismerjük a referenciáját, vagyis ha nem tudjuk, azt mire vonatkoztassuk. Ezáltal a befogadó csupán értetlenül áll a kép vagy a szöveg előtt, anélkül hogy tudná, mit kellene kezdene vele. Megkockáztatom tehát, hogy a karikatúra módja nem érthető eredetije nélkül, vagyis nem interpretálható azon befogadó számára, akinek kompetenciájából hiányzik a referenciális vonatkoztatási keret. Így a karikatúra mindig az intertextualitás metaforikus áthelyeződéseként érthető, ha szövegről van szó, akkor lennie kell előzményének, ha pedig képről, akkor annak. Például, amikor Kövér László kötelet ajánl a nem Fideszes szavazóknak, és a kongresszuson egy volt Fideszes kötéllel a nyakában jelenik meg, ez utóbbi csak előzményei fényében érthető – jóllehet itt már a médium szövegből képi megjelenésbe és esemény-jellegbe vált át. Amikor pedig a South Park az iraki támadásokat figurázza ki elég erős és szokatlan élccel, az is megköveteli értelmezhetőségéhez az előzetes ismeretet. Egyszóval tehát, a karikatúra előzetes nélkül nem érthető, s ez az episztemológiai korlát megfelel annak a heideggeri tételnek, amelyet a Lét és idő elején mond, hogy csak úgy érthetünk meg valamit, ha már abból a valamiből értünk valamit, tehát nem ártatlan szemként fordulok feléje.

A felnagyításból és a megelőzöttség követelményéből következően a karikatúra nemcsak vicc, hanem a bírálat terepe is. A vicc általában kifiguráz valamit, a szélsőségeket és a túlkapásokat, érzékeny a visszásságokra és az önellentmondásra. Így óhatatlanul –és legtöbbször tudatosan is- értékrendet közvetít, vagy ha nem azt, de figyelmeztet a az érték hiányára. A karikatúrában és a paródiában nyílik a legtöbb lehetőség a viccnek arra a fajtájára, hogy a humort a szarkazmussal és a bírálattal egyesítse.

Nem lehet tehát véletlen, hogy a WTC ellen elkövetett terrorista támadások után megjelent viccek a paródia és a karikatúra alakját öltötték magukra, hiszen ez bizonyult a kritika legjövedelmezőbb beszédmódjának. Így egyrészt a nagy nemzeti vállatok kifigurázása került napirendre, melyek szinte szimbolizálják Amerika hatalmát és büszkeségét (McDonald’s), másrészt a pénzhajhászás bizonyítékaként értelmezett reklámplakátok kifigurázása, a számítógépes szimulátorok állóképben történő szimulálása, illetve a montázs-technikája volt a legkeresettebb forma, amit egyesítetek a nyelvi humorral.

A humor megjelenése pedig felszakította a cenzúra vékony hártyáját, amelyen keresztül a nyilvánosság elé csuroghatott az az értelmezési lehetőség, amit a politikai és gazdasági lobby hatására a televíziós társaságok igyekeztek elhallgattatni. Burkolt formában tehát, de felszínre bukkant a cenzúrális manipuláció után Amerikának az önmagával való szembesülése, és az önmagával szemben támasztott kritikája – persze nyilvánvalóan ez nem a legfelsőbb körökből érkezett.

A következőkben ezekből a karikatúra jellegű megnyilvánulásokból veszünk példákat, inkább csak a képes médium (és azokból is elektronikus képek) területéről, hogy igazoljuk, ennek a humoros megnyilvánulásnak nem a perverzió, vagy a kárörvendés volt a célja (jóllehet léteznek ilyenek is), hanem egyúttal komoly filozófiát és egyúttal erős kritikákat is megfogalmaznak Amerika mint birodalom felé. Azért preferáljuk a képileg megjelenített közvetítő eszközöket, mert Amerika átlagpolgárai a szöveges médiumok helyett inkább ezek felé fordulnak, másrészt pedig a terroristaakció gyakorlatilag nem értelmezhető a filmes forgatókönyvek és technikák nélkül, ha nem vesszük figyelembe, hogy Oszama bin Laden célja tudatosan igenis a filmek imitálása volt. Azaz el kell vetni azt a tévképzetet, hogy itt pusztán a rombolás volt az egyetlen feladat, mert olyan mélyen és olyan nagy jelentőséggel vannak megtűzdelve az események üzenettel, amely figyelmen kívül alig hagyható.

 

 

2.     Film, plakát

 

Az amerikai, és itt most elsősorban hollywoodit értek, filmek oly mértékben az erőszakra épülnek, hogy az amerikai néző csaknem érzéketlenné vált az agresszióra. Mindebben azonban nemcsak a filmeknek van óriási felelősségük, hanem a hírtelevízióknak is, akik az unalmas hétköznapokat töltő amerikai polgárok életét  szórakoztatás gyanánt élő adásban közvetített brutális, vagy annak látszó, annak meghirdetett eseményekkel kívánják frissíteni. A CNN, ABC, NBS a kilencvenes években számtalan alkalommal közvetített autós üldözést, kirakatpereket, élő adásban villamosszéken történő kivégzést stb.-t, hogy immunitást állított elő a nézőközönségben, s mindezt olyan megtervezettséggel, hogy az lassan alig tudta elönteni, hírt vagy filmet lát. Nos, nincs ez másképp a WTC elleni támadás esetén sem, amint hogy a televíziónézők sokasága kezdetben valóban azt gondolta, hogy ez csak egy film. Ugyanez történt 1964-ben , amikor Kennedy elnököt lelőve a televízión keresztül milliók akadtak, akik élőben tudhattak az eseményekről. Csakhogy akkor még mindenki elhitte, hogy ez a valóságban is megtörténhet, 2001-ben pedig már csak kevesen. A filmek passzívvá tették a nézőket.

A hollywoodi kommerszek általában ugyanarra az akció- és katasztrófa - forgatókönyvekre épülnek, a történet ugyanarra a sémára van felhúzva, csak ritkán csavarnak egyet azon, hogy a hülye néző csak később találjon megoldást. Másrészt valamennyinek az volt az eszmei mondanivalója, hogy csakis az erő tudja legyőzni a problémákat, robbantásokkal, tűzzel, gyilkossággal, nem pedig kompromisszum, vagy tárgyalás.

Nem véletlen, hogy a robbantások után megjelent fiktív filmplakát a JIHAD JOE néven fut, amely azon túl, hogy nyelvjáték, utal arra, hogy Amerika önmaga által képzett fegyverét fordították a terroristák a birodalom ellen. Erről persze a cenzúra gondosan hallgat, a karikatúra viszont nyílt színre viszi a titkolt problémát. Mivel tehát Amerika sokszor kacérkodott önmaga elpusztításával, és azzal, hogy hatalmas hadsereget kell bevetni az ellenség ellen, amely természetesen az Ősgonosz földi megtestesülése, nem tehet szemrehányást ebből a szempontból. Ezt a logikát viszi tovább az America strikes back c. filmplakát, amelyen egy hatalmas robotkutya –természetesen amerikai zászlókkal leterítve- üldöz egy hétköznapi emberekkel zsúfolásig megpakolt afgán teherautót. Ez pedig egyértelműen hajaz a G. I. Joe látványtechnikájára, vagyis a valóságot is a filmvilág szervezi. A robotkutyától pedig már nem áll messze a Robotzsaru, így Bin Ladenegger már a Terminátor futurisztikus techno-öltözetébe van belebújtatva, csakhogy itt már Bin nem Amerikát, vagy a világot védi, hanem a világot védi meg Amerikától. Ugyanerre a sémára épülnek fel azok a karikaturisztikus filmplakátok, amelyek ezt a visszásságot (az amerikai filmek szint megjósolta, vagy elidézte az apokalipszist) figurázzák ki. A No escape from New York fiktív filmcím Hollywood nagyzólló és hangzatos címadási sémáit adoptálja, és önnön módszerével mutatja meg Hollywoodnak, hogy mekkora a felelőssége, hiszen folyamatosan az agressziót öntötte az emberek agyába: most az ige testté lett! Ebben a bibliai Jelenések könyve képisége tapasztalható meg, így nem véletlen, hogy egy másik filmplakáton George Bush mint producer, vagy rendező bemutatja az Apocalypsis Now c. filmet. Másrészt ez utalhat arra is, hogy az elnök hasonló apokalipszist csinál Afganisztánban, mint amit a terrorista vezér Manhattanban. Így, ebben a keretben kap igen fontos értelmet az a kép, amelyben George Bush Oszama Bin Laden öltözetében áll, hosszú szakállal fejre csavart kendővel. Miben különbözik ugyanis Bush elnök, ha gyilkosságokra, robbantásokra, és ártatlan emberéletek elpusztítására ő is gyilkossággal, robbantásokkal és ártatlan emberéletek elpusztításával válaszol? Így jelenik meg a jövőben az amerikai felsővezetés, mint Mátrix. A [Hoppá, ennek itt hogy lett vége?]

 

 

 

 

Főoldal? Hmm?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: czikk